“A klavir mellett ülnek s ábrándoznak” – Polgár és zongorája a 19. században

“A klavir mellett ülnek s ábrándoznak” – Polgár és zongorája a 19. században

– Hogy mivel töltöttem ezt az utóbbi tíz évet? – mondta a polgár az udvarias és szórakozott kérdésre, megállva az utca közepén, a kérdező csodálkozására. – A zongorámat védelmeztem, pajtás, ahogy a katona védi a hazáját. … Igenis, ebben ment el a tíz év, a zongora védelmében, a zongorám védelmében, a zongoránk védelmében. Mért, neked talán nincs zongorád? Van bizony, hogyne volna, ne is felelj – van zongorád, pajtás, mert ez volt a jelkép és a cégér és a lobogó – zongora a háromszobás lakáshoz, zongora részletre, Beethoven-fejjel a falon, a középosztályú polgári család megalapításának alapköve, jogosultsága és megkülönböztető disztinkciója, amivel a proletár fölé emelt az önérzetes társadalom: zongora az ebédlőben, amitől elhiszed és elhiteted magaddal és másokkal, hogy középosztály vagy, államfenntartó elem, családfenntartó, fontos valaki, tarthatsz feleséget, gyereket, szakácsnét – zongora az ebédlőben, kezdődhet a komoly élet!

Karinthy Frigyes 1931-ben, a nagy gazdasági világválság mélypontján írta a A zongora védelmében című karcolatát. A rég nem látott barát monológjában a zongora a középosztályi lét szimbólumaként jelenik meg. A “boldog békeidők” viszonylagos biztonsága a világháborúval a múlté lett, a harmadára zsugorodott országban a polgári életforma anyagi alapjai a középosztály jelentős részénél ingataggá váltak. A zongora birtoklásáért – megszerzéséért, majd megtartásáért – folytatott elszánt küzdelemben a mesélő a társadalmi státusz megőrzéséért, vagy legalább a felszínen maradásért vívott harc metaforáját találja meg.

Vajon miért pont a zongorát tette meg a középosztályhoz tartozás jelképévé Karinthy, aki az iróniát és a társadalmi éleslátást egyedülálló színvonalon tudta ötvözni?

Munkácsy_A_zeneszoba_1.jpgMunkácsy Mihály: A zeneszoba című festménye (1878) egy nagypolgári család otthonának középpontjaként jeleníti meg a zongorát

Műveltség és vagyon

A zongora mint lakberendezési tárgy a 19. században annak köszönhetően tett szert szimbolikus jelentőségre, hogy egyszerre volt képes megjeleníteni a polgársághoz, tágabban véve a középosztályhoz való tartozás mindkét lehetséges feltételét: a vagyont és a műveltséget. A klasszikus zene alaphangszere akár hang nélkül is jelezte a látogatónak, hogy művelt emberek otthonában jár: a társadalom közép- és felső rétegei pedig szívesen és gyakran használták a művelt jelzőt, ha meg akarták magukat különböztetni a néptől, a tömegtől. A zongora ugyanakkor elég drága is volt ahhoz, hogy státuszszimbólummá válhasson, nem beszélve arról, hogy használatának elsajátítása, jellemzően a gyermekek taníttatásának formájában, szintén jelentős költségekkel járt.

Grandpiano 1815 wien.jpgZongora André Stein bécsi műhelyéből, 1820-as évek

A zongora persze csak akkor tölthette be rangjelző feladatát, ha birtoklását közszemlére tették. A polgári lakás nyilvános tere a szalon vagy nappali volt, amelyet a házi társas összejövetelek céljára használtak. A szalon „az otthon külvilág felé fordított arca” volt, ahol “kiállították” az értékesebb bútorokat és a műtárgyakat. A 19.  század folyamán a zongora  is ennek a vendégfogadó helyiségnek az elvárt tartozékává vált.

A lakásban „a komoly lakók voltaképpen a szalon kincsei voltak. A garnitur, az üveges szekrény meg a zongora. Ezek laktak a legszebb, az első szobában” – állapította meg 1910-ben az előző század lakberendezési szokásaihoz már kritikusan viszonyuló tanácsadó könyvében Szabóné Nogall Janka.

Bizonyos társadalmi szint fölött már éppen a hangszer hiánya keltett feltűnést. Az Andrássy-család angol középosztályi nevelőnője az 1860-as évek végén őszinte megütközéssel panaszolta rokonának, hogy munkaadója, a miniszterelnök „szolgálati lakásában”, a Sándor-palotában nincsen zongora a nappaliban! „Nem hihetetlen? Egy nappali zongora nélkül! Az emberek nem normálisak, hiszen a zongora a szoba legszebb dísze!”

Biedermeierzimmer_Karlsruhe.jpgBiedermeier lakószoba berendezése a karlsruhei városi múzeumban

A zongora a lakásban

A Magyarországon utazgató műkedvelő tudós, a német Hofmansegg gróf már 1794-ben azt tapasztalta Budán, a magas tisztségeket betöltő főnemesek palotáiban, hogy a zenehallgatás és a zenélés a társasági élet egyik fontos tartalma, s a zenélni tudás magas személyes presztízst biztosít az egyenrangúak zárt körén belül. Az országbíró Zichy Károly gróf „igen szereti a zenét is, maga is szépen énekel s minden szép operának a partitúrája megvan nála. Ezekből énekelnek, ha nála társaság van, mivel a szalonban egy szép zongora is van, mint majdnem minden jobb háznál”.

A “jobb ház” fogalma Hoffmansegg grófnál minden bizonnyal csak a főúri palotákat takarta, de ezekből az évtizedekből a pest-budai értelmiség körében is vannak már nyomai a polgári házi zenélésnek. Egy 1791-es beszámoló szerint Trnka egyetemi tanár otthonában szokásos volt a kamarazenélés, hagyatékában zongorát, 3 hegedűt, brácsát és csellót is számba vettek. Ferenczy János pesti joghallgató 1805-1806-os naplója is rendszeresen beszámol a zenélés privát alkalmairól. Többnyire diáktársánál, Markovics Jánosnál – később professzor, majd magas rangú bíró – került sor erre. Barátja „a német nótákat fortepianóján veregette”, máskor „tánczenét és a Rákóczi nótáját” játszotta. A házigazda húgai „magyar éneket, nevezetesen Faludi Filiisét” énekelték.

musicadecamara_1.jpgHázi kamarazenélés a 18. század vége felé

 A tehetősek lakásában a presztízsemelő tárgyak között a 19. század elejétől egyre gyakrabban jelent meg a zongora. A bécsi Allgemeine Musikalische Zeitung már 1818-ban megállapította, hogy az utolsó húsz évben a zenélés a műveltek privilégiumából széles körben elterjedt divatcikké vált, a polgárság körében hovatovább lakberendezési normává vált, hogy „zongora álljon a nappaliban”.

A zongoragyártás korabeli nagyságrendjéből azt gyaníthatjuk, hogy ez a norma ekkor még eléggé szűk körben eshetett egybe a valósággal, ám a zongora birtoklására való törekvés a középosztályban tényleg egyre inkább érvényesült. Kánya Emília – később az első magyar szerkesztőnő – mint leánykora kiemelkedő eseményére emlékezett vissza, amikor apja, a pesti evangélikus gimnázium tanára tankönyvének szerzői honoráriumából az 1840-es években egy jó minőségű új zongorát vásárolt. „Régi forró vágyam teljesült ezzel!”

salon.jpg

Hatvany Lajos Urak és emberek című családtörténeti regényében a fösvénységig puritán zsidó pénzember fiának gyermekként a zongora volt az egyetlen nagy vágya. Szemében a hangszer a szellemi igényeket is kielégítő magasabb rendű életet testesítette meg. Megszerzése a beérkezettség érzésével ajándékozza meg a polgárt is: amikor az apa az 1873-as nagy krachot szerencsésen kihasználva egy kétemeletes házhoz jutott, a legnagyobb büszkeséggel a berendezéssel együtt birtokába került zongorát “mutatta be” a családnak.

A századforduló körüli házi tanácsadók  már nyárspolgárinak bélyegezték a lakáshasználatnak azt a módját, ahol  „még mindig szentély a »visite szoba«, hova a háziak csak akkor tévednek, ha látogató jön”. Azt az elvárást azonban, hogy a középosztályi családnak rendelkeznie kell zongorával, ekkor sem vonták kétségbe, csak az otthonosság, az intimitás, a kényelem és az egészségesség szempontjait helyezték előtérbe a reprezentálással szemben. A változás jeleként azt tanácsolták, hogy a zongora kerüljön át a télen ritkán fűtött szalonból a lányszobába, lehetővé téve így a valódi, hétköznapi használatát, vagy legalábbis annak látszatát: „A leányszoba bútora legyen a zongora, jól felszerelt hangjegytartóval és szép kézimunkás takaróval. Második nevezetesebb bútora a könyvtár és az újságtartó” – tanácsolta Nogall Janka.

 the-piano-lesson-1889.jpgPierre-August Renoir: A zongoralecke, 1889.

A zongorázás divatja

A 19. században kialakuló polgári zenekultúra nagy újdonsága az volt, hogy a középosztályi családban egyéni motivációtól és tehetségtől függetlenül szinte kötelező erejű normává vált – különösen a lányok esetében – a zongora és/vagy énektanulás.

Már a század első harmadában számos személyes dokumentumban találkozunk a zenetanulás említésével. Mátray Gábor (egy nagykátai tanító 1797-ben született fia, aki a reformkorban megteremtette a magyar zenei újságírást) Önéletírása szerint „atyám útmutatása mellett kezdém magam gyakorlani klaviron”. 11 évesen Pesten fogadtak ugyan mellé tanárt, de az csak fél évig tanította, utána autodidakta módon tökéletesítette magát a „klavir-játszásban”. Podmaniczky Frigyes báró családja az aszódi kastélyban 1820 körül zenetanárt alkalmazott a lányok mellé, és a két fiú tanrendjében melléktárgyként a miskolci gimnáziumban is szerepelt a zongora. A középosztály férfitagjait kinevelő gimnáziumokban a reformkorban többfelé is találkozunk fakultatív zongoraoktatással.

A reformkorban a városi középrétegek körében a zenei képzést már egyre inkább a “jó nevelés” egyik elemének tekintették. A városiasodásban élen járó Pesten ekkoriban már harmincnál több zongoratanár működött, és két zeneiskola is nyílt magánvállalkozásként. Az 1840-es évek közepe táján a divatlapokban feltűntek a zongoratanárok és –tanárnők hirdetései. Fáy András 1841-ben már a létező leánynevelő intézetek szokott tárgyai között sorolta fel a „klavirt, éneket, táncot”.

Egy 1829-ben megjelent levelezési tanácsadó mintalevele arról tanúskodik, hogy a lányok zongoraoktatása a városi középrétegek körében már ekkor elterjedt gyakorlat lehetett. A levél az újabb keletű divatban a hagyományos családideálra leselkedő veszélyt látott. 

„A klavir, gitár, gyöngyhímzés, franczia nyelv s hasonló játékok, melyeknek megtanulását a szokás hozta be, a mai világban azon kőszirtek, melyeken a házassági élet sajkája közönségesen törést szenved. Ahelyett, hogy maguk látnának a dologhoz, s a szolgálóknak utána néznének, jól végezik-e a reájuk bízottakat: a klavir mellett ülnek s ábrándoznak.”

szűz imája.JPEGA lengyel műkedvelő Tekla Badarzewska darabja, A szűz imája a század második felének egyik legnagyobb slágere volt. A zongorázni tanuló leányok éppúgy nem úszhatták meg az érzelgős giccsel való találkozást, mint a házimuzsikák növendékhangversenyek közönsége. Hallgassa meg Ön is!

A zongora mint kínzóeszköz

Már a zenetanulás polgári normává válásával egyidejűleg megszólaltak a kritikus hangok is:

Úgy tűnik, korunkban a házi nevelés során túlságosan is erőltetik a zeneoktatást. A fiúktól és lányoktól elvárják, legalábbis a magasabb rendeknél, hogy még ha szerény zenei képességekkel rendelkeznek is, rövid idő alatt virtuózokká képeztessenek; és ezen cél elérése érdekében napról napra órákon keresztül a hangszer elé láncolják szegény teremtéseket és vég nélküli gyakorlásra kényszerítik őket

–  fejezte ki rosszallását egy német szakíró már 1841-ben.

Az éveken át tartó, sok esetben teljesen meddő zongoratanulásnak fegyelmező, engedelmességre szoktató funkciója is volt. Andrássyék említett nevelőnőjének beszámolója szerint a rábízott kislány motiválatlan, a zenetanítás tanárnak és gyereknek egyaránt kínszenvedés, de nincs kegyelem: „elnyűvöm a zongorát és a türelmemet is, amikor meg akarok neki tanítani egy kis négykezest, amelyet egy másik kislánnyal kellene előadnia meglepetésként az édesanyjának”.

Márai Sándor emlékezése szerint

zongorázni Heddy néni tanított, gyatra eredménnyel. Igaz, soha nem kérdezte tőlem senki, van-e kedvem zongorát tanulni. Kérdés nélkül is természetes volt, hogy jó házból való úri fiú zongorázni tanul, mert a zene hozzátartozott az »általános műveltséghez«, mert a zongora ott állott a szalonban, mert karácsonyra s a szülők születésnapjára zenedarabokat illett betanulni. Ezért jártam hetenként háromszor Heddy nénihez. Ez az idős hölgy a város polgári nemzedékeit tanította zongorázni. Ugyanazt a három-négy kottát, ugyanazokat a „csuklógyakorlatokat« és ujjgyakorlatokat tanította negyven éven át. Különös módszerével sikerült egészen korán, nyolc-tizedik évemben meggyűlöltetni velem a zenét.”

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

zenetanítás.jpg

A személyes beszámolók szerint a zongoraórák távolról sem mindenki számára jelentettek örömet

Zongoratudás mint társadalmi tőke

A zenélni tudás, illetve a zongora birtoklása a 19. század folyamán tehát egyrészt a középosztályhoz való tartozás egyik jelzőjévé vált, másrészt a magas színvonalú zongora- vagy énektudás „különlegességi értéket” biztosított tulajdonosának a társaságban. A személyes dokumentumok számtalan esetben említik nemtől, életkortól és társadalmi állástól függetlenül a zenei képzettséget, leggyakrabban a zongoratudást, mint olyan jellemzőt, amely jelentősen emelte az illető társadalmi presztízsét.

Rosty Ágnessel, Eötvös József báró feleségével kapcsolatban például több forrás is nagy elismeréssel említi a magas színvonalú zongorajátékot. Apponyi Albert emlékezéseiben nemcsak az emeli ki, hogy intellektuális partnere volt férjének, hanem azt is, hogy „nagyon szerette a zenét, szépen zongorázott”. Kánya Emília mintának is tekintette a Rosty-lányokat, Ágnest és két húgát, s a zongoratudásukkal is összefüggésbe hozta magas társadalmi presztízsüket és népszerűségüket: „A Rosty-ház volt akkor Pestnek a leghíresebb zenei aziluma. Leányai, a későbbi báró Eötvös Józsefné és Trefort Ágostonné kitűnően zongoráztak – oh, hogy igyekeztem a szép példákat utánozni!”

A soproni Schlachta Etelka naplójában vágyott, de szerény anyagi lehetőségei miatt elérhetetlen mintaként említette többször is a legidősebb Rosty-lányt. Míg a birtokos nemes család lányának „Pesten lakván alkalma volt a legelső mesterek által műveltetni”, neki, az anyagi süllyedéstől fenyegetett félárvának csak „84 lecke vala mind, mi zongorára tanított”. Etelka különös figyelme mögött titkos és egyoldalú rivalizálás is állt. A széplelkű soproni kisasszony évekig reménykedett benne, hogy a zenerajongó Augusz Antal (Liszt Ferenc közeli  barátja) viszonozza soha meg nem vallott vonzalmát, de a férfi a Rosty-lány iránt mutatott érdeklődést. A naplóíró tehát vetélytársként méregette: „én csak Ágnestől féltem, csak azt tartám veszedelmesnek”. Kisebbrendűségi érzésének fő forrásává azért is válhatott zenei képzettségük különbsége, mert neki éppen a zongora- és énektudása volt az egyetlen eszköze, amivel magára próbálta irányítani a férfi figyelmét találkozásaik alkalmával. Egy nyilvános hangversenyre készülve megvallja: „egész lelkemet függesztém e műre, hogy oly megrendítően játsszam azt, hogy Augusz egész belsejét fellázasszam vele”.

pianogirls1856.jpgZongorázó és éneklő hölgyek egy 1856-os angol divatlapban.

Kánya Emília leánykorának legszebb élményei a zenéléshez, illetve az annak révén elért társasági sikerekhez kötődtek. Vidéken, ismerősöknél nyaralva „túlságos elismeréssel találkoztam zenei tehetségeimmel, mert a többiek még nálamnál is kissé hátrább voltak. Elhalmoztak szeretettel, dicséretekkel, elvittek ismerősökhöz, rokonokhoz, mindenütt tárt karokkal fogadott lettem.”

A zenetanulás révén szerzett kulturális tőkét olykor a nyilvánosságban, többnyire valamilyen jótékony célú eseményen is lehetett kamatoztatni. A nők számára kivételszámba menő lehetőség volt ez, hogy megmutathassák magukat a nyilvános térben is. Az 1830-as évektől, a sajtónyilvánosság szélesedésével az is emelhette a műkedvelő muzsikus presztízsét, hogy a helyi vagy akár országos lapban a jótékonysági rendezvényről szóló tudósításban szerepelt a neve.

A magas színvonalú zene- és énektudás abban a korszakban is megőrizte  presztízsemelő szerepét, amikor a képzés már a középosztályi nevelés széles körben elterjedt részévé vált. „A jól zongorázó, hegedülő vagy éneklő egyének mindig a legszívesebben látott vendégek” – írta egy 1880-ban megjelent népszerű illemtankönyv.

Nákóné zongorázik VU1860.jpgVasárnapi Ujság, 1860.

A férjfogó zongora

A zongora- és énektudást mint a nők kulturális tőkéjét különösen magas árfolyamon jegyezték a házassági piacon. Egy olyan korban, ahol a nők csaknem teljesen ki voltak zárva az iskoláztatás és a munka világából, a zenei kiválóság egyike volt azon kevés “értéknövelő tényezőnek”, amellyel valamelyest emelni tudták egyéni „árfolyamukat” az olyan kemény korlátokkal szemben, mint a rendi állás (nemesi vagy arisztokrata rang), a család presztízse vagy vagyoni helyzete.

Már a korai feminista irodalom leleplezte a zenetanulás ilyetén célját: „Az anya legfőbb büszkesége, ha látja, amint leánya a szalonban egy virtuóz darabot játszik a zongorán, ha mégoly lélektelenül is. Minden tanulás erre megy ki, és a végcél semmi egyéb, mint hogy a lánnyal így társasági tekintélyt szerezzenek – és azt pedig csak azért, hogy ezáltal gavallérokat, és ha lehet, férjet fogjanak neki.”

music_londons_0042.jpg

Hatvany Lajos családtörténeti regényének az 1850-es években játszódó jelenetében a jómódú bácskai zsidó kereskedő leányát mutatják be leendő apósának. Miután a hagyományos világrendet képviselő miskolci kereskedő megnyugtató válaszokat kapott a legfontosabb kérdésekre („Hogy főzni tud-e? Ért-e a házi munkához?”) a pesti intézetben tanult lányt apja a zongora elé parancsolta, mert „zenei hangokra változott formában akarja élvezni azon tőkéknek hasznát, melyeket valaha leány nevelésébe fektetett belé. A hajadon játékát általános tetszés fogadja. Hermann büszke a menyasszonyára, Salamon papa büszkén veri a mellét.”

 A nő zongoratudása azonban a férjhez menés után leértékelődött. Tiltottá vagy illetlenné ugyan nem vált, csak éppen fő funkcióját elvesztette: feleséggé válásával ugyanis a nő betöltötte élethivatásának első fokozatát, a figyelem ráirányítására nem volt többé szükség. Hatvany Lajos a női életút szakaszainak elbeszélésekor kiemeli, hogy hősnője, akinek a zongoratudását az esküvő előtt még olyan nagyra értékelték a férfiak, férjhez menetele óta „még a zongorajátékról is lemondott, először, mert Hermann nem vett neki zongorát”.

 Magányos időtöltésként, az otthont a férj számára kellemesebbé teendő, vagy a vendégségek alkalmával azért továbbra is használhatta a megszerzett tudást. Az illemtankönyvekből kiolvasható, hogy személyes presztízs biztosított a háziasszonynak, ha képes volt az üresen formális társasági élet legkellemetlenebb „balesetét”, a kínos csendet zenével és énekkel áthidalni.

 

 music_entertain_guests.jpg

Zongorázás mint álműveltség

Miközben a zenélni tudást a társaság általában díjazta, rendre megfogalmazódtak kételyek is annak valódi értékével szemben. „A zeneoktatás most bizonyos fokig divatcikk lett” – írta a Caecilia című német zenei folyóirat már 1844-ben. „Mivé is lennének úgynevezett elegáns társaságunk összejövetelei, ha a ház leánya nem lenne mindenütt kész elmaradhatatlan zongorajátékával kitölteni a társalgás minden zavaró szünetét?” – tette fel a költőinek szánt kérdést 1861-ben egy német zenetörténész.

A magyar nőnevelés egyik úttörője, Karacs Teréz 1845-ben ironikus zsánerképpel hívta fel a figyelmet a zenei nevelés túlértékelt voltára. A leánynevelő intézetből hazaérkezőt a társaság elismerése fogadja: „Milly nevelt, milly szépen beszél németül, franciául, milly könnyen táncol, milly mesterileg zongoráz!” A lány persze az elismeréstől megrészegülve „szüntelen németül, franciául beszélni, zongorázni akar”, s fogalma sincs róla, hogy csupán az „álműveltség aranyporával hintetett be”. A század közepén megjelent illemtankönyv az „igazi míveltséget” már az „értelemnek hasznos tudományokban való jártasságával” azonosította, s nem sokra becsülte a „kevés hasznú mesterségekben, például zenében szerzett ügyességet”.

 music_piano_parlor.jpg

(A témáról hosszabb tanulmányom jelent meg a Korall című társadalomtörténeti folyóirat 51. számában 2013-ban Kislány a zongoránál. A zene a középosztály magánéletében a 19. században címmel.)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Facebook Comments