Anyaság a kora újkorban. Várdai Kata és lánya, Telegdi Anna kapcsolata

Anyaság a kora újkorban. Várdai Kata és lánya, Telegdi Anna kapcsolata

Anyaság a kora újkorban. Várdai Kata és lánya, Telegdi Anna kapcsolata

Erdélyi Gabriella

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 
A BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.
Erdélyi Gabriella (BTK Történettudományi Intézete) a kutatócsoport vezetője egy 17. század eleji főúri család levelezése alapján az anya és lánya közötti viszony érzelmi tartalmának történetiségébe ad bepillantást.

Várdai Katát domináns férfiak melletti mellékszereplőként ismerheti a koraújkori magyar történelem kutatója. Találkozhat vele például Szokoly Miklós gyámleányaként: a későhumanista diplomata korán árvaságra jutott unokahúgát 18 évesen férjhez adta. Másfelől ismerhetjük Báthori István országbíró közeli rokonaként is, aki szintén az apafigura szerepét töltötte be „húga” életében: az ő akaratát teljesítve ment férjhez Kata másodszor négy év özvegység után Nyáry Pálhoz, és lett ezzel egyidejűleg katolikusból reformátussá.

Ha azonban anyai szerepében vizsgáljuk, akkor Várdai Kata önálló, aktív cselekvőként jelenik meg. Miután 37 évesen másodszor is megözvegyült, 1610-24 között a hagyományos férfiszerepet betöltve igazgatta a Várdai-famíliát. Családfői szerepében egyik legsürgetőbb feladata volt az első házasságából maradt egyetlen gyermekének, Telegdi Annának a férjhez adása: a lányt 17 évesen mostohafiához – második férje idősebb fiához – Nyáry Istvánhoz adta feleségül. A mostohatestvérek korban egymáshoz illettek, és mivel egy évtizede egy háztartáshoz tartoztak, jól ismerhették egymást. A mostohatestvérek házassága egyszerre szolgálta a mozaikcsalád vagyoni és érzelmi egységének megerősítését. A „Nyáry István uram” helyett ezután „fiam uramnak” nevezett mostohafiú és vő ezután mint a sajátjáért, teljes erőbedobással lobbizott Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvarában anyósává avanzsált mostohaanyja („szerelmes asszonyom anyám”) irányításával a többi Várdai-leányági örökössel közösen birtokolt kisvárdai vár, illetve a hozzá tartozó uradalom egészének megszerzéséért.

„Néném asszony” és „bátyám uram” házasságával Várdai Kata második házasságából maradt ötéves lánya, Krisztina egy 19 éves pótanyát és 24 éves pótapát is nyert, akik mindketten természetesnek érezték – noha bőven lett volna hova elköltözniük -, hogy a „gyönyőrűséges Várdán” otthon maradjanak. A féltestvérek együttélése 1618-ban ért véget, amikor a kisebbik lány, Nyáry Krisztina is férjhez ment és elköltözött. Várdai Kata ugyanis éles szemmel sietve lecsapott a fényes tehetségű és dúsgazdag Thurzó-örökösre, a néhai nádor fiára, Thurzó Imrére, aki 1617-ben eljegyezte a 13 éves Krisztinát, majd egy év múlva feleségül vette. A fiatalasszony, ahogy a szokás diktálta, férje családjához költözött a Trencsén megyei Biccsére, az ország másik végébe, Anna és Nyáry István pedig „anyjukkal” Várdán maradtak.

A kisvárdai vár a 17. század közepén (3D rekonstukció, Pazirik stúdió)

Anyaság, család, levelezés, érzelmek

Várdai Kata és felnőtt lánya, Telegdi Anna leveleiből anya és lánya bizalmas és bensőséges, érzelmekkel telített, szoros kapcsolata olvasható ki. Mai szemmel ebben nincs semmi meglepő: a téma gazdag irodalma egybehangzóan központi szerepet tulajdonít az anya-lány kapcsolatnak a női identitás kialakulásában és a családi szerepek átörökítésében. A Freud utáni pszichológia szerint a csecsemő- és kisgyermekkori anya-lány kapcsolatban a kötődés olyan szoros, hogy az anyai dominancia hatására a személyiséghatárok is elmosódnak, ami egyúttal ambivalenssé teszi a kapcsolatot.

A Várdai-Telegdi-Nyáry família tagjai közötti levelezés közösségi jellege szembeötlő. A levelek írása, postázása és olvasása is inkább családi és nyilvános, semmint privát és egyéni gyakorlat volt. Telegdi Anna anyjának írt levelein férje anyósának szánt, saját kézzel írt üzeneteit és üdvözleteit is olvashatjuk: „Nagyságodnak én is ajánlom éltemig való alázatos szolgálatomat, én míg Isten éltet, Nagyságod alázatos szolgája vagyok.” Olykor Telegdi Anna is hozzáírt néhány sort férje levelei végére: „tegnap Istennek hála jól voltam, … Szentmiklósról is mindjárást írok kegyelmednek édes asszonyom ne hagyassa kegyelmed az édes kisfiamat, kegyelmednek ha az Úr Isten éltet megszolgálom” ­ amit persze a levél lezárása előtt Nyáry István is olvasott: „az én szerelmes Annám állapotja felől és egészségéről most mint legyen, Nagyságodnak ím maga megírta egyébképpen”. Az alábbiakban elemzett levelekből azonban a kommunikáció közösségi jellege ellenére meghitt anya-lány kapcsolat képe bontakozik ki.

Várdai Kata levele lányához, 1229. júlis 13. (MNL Országos Levéltár)

Anya-lánya viszony a történeti irodalomban

A kora újkori nemesi család történetének kutatásában az anyaság sokáig mellőzött téma volt. Ez részben azzzal magyarázható, hogy mivel az anya-lány kapcsolatnak az apajogú család folyamatosságának biztosításában és a vagyon átörökítésében nem jutott szerep, így az a források nagy részében láthatatlan maradt. Az utóbbi két évtized nő- és családtörténeti irodalma azután mégis vizsgálat tárgyává tette a kérdést, ám több okból eleve megkérdőjelezte, hogy az arisztokrata anyák és lányaik között bensőséges kapcsolat lehetett volna. Az egyik előfeltevés szerint anya és kisgyermeke között nem alakulhatottt ki a bizalmat és intimitást lehetővé tevő biztonságos kötődés, mivel a főrangú anyáktól ekkoriban nem várták el csecsemőik szoptatását, illetve azt, hogy személyesen gondoskodjanak kisgyermekeik testi szükségleteiről, hanem dajkákra bízták őket.

A másik érvelés szerint az anyaszerep a patriarchális családmodellben háttérbe szorult a feleségszerep mögött: a férfiak gyermekeik gondozásánál fontosabbnak tekintették, hogy a családba hozott feleség új családja érdekeinek szolgálatában teljesítsen jól. Vagyis a női identitást erősebben formálta a házasság által szerzett társadalmi, mint az anyaság vérségi köteléke. Ezt a felfogást erősíti mindaz, amit a korabeli kollektív térhasználatról és levelezésről tudunk. A családtörténeti kutatások egyik úttörője, Philipp Ariés például azt hangsúlyozta, hogy a 16-17. századi leszármazási családban a közös ős és a név formálta a család határait, és a nagy létszámú háztartásokban a közös térhasználat mellett kevés lehetőség nyílt az intimitásra. A korábbi vélekedések szerint a csak két főre tartozó, privát kapcsolat lehetősége a magánlevelezések során is nagyon korlátozott volt.

Elizabeth Charlotte hercegnő a lányaival (1670-es évek). A német Wittelsbach családból származó hercegnő XIV. Lajos (a Napkirály) öccsének felesége volt.
Jean-Gilbert Murat másolata Pierre Mignard festménye alapján

Tekintélyelv és intimitás

Telegdi Anna és anyja tulajdonképpen a mindennapi személyes beszélgetéseiket folytatták levélben, mivel Anna gyakori távollétei alatt is szükségét érezték a folyamatos kapcsolattartásnak . „Noha mind tegnap és tegnap előtt írtam kegyelmednek, mégis akarék mostan is írni kegyelmednek” – írta Anna Kassáról haza. A levélírás szokásos formalitásai ellenére, amelyet mindketten követtek, a rendszeres utóirat-füzérek a szóbeliség spontaneitását, ezzel pedig intimitást és hitelességet kölcsönöztek leveleiknek. Ha valami eszükbe jutott még, egy üdvözlet, egy ajándék, egy újabb hír vagy egy kérés, mindketten szükségét érezték, hogy azonnal megosszák egymással. Erre a folyamatos érintkezésre mind gyakorlati, mind érzelmi szempontból szükségük volt.

Amikor Anna – ritkán – kér valamit anyjától, ezt sűrű bocsánatkérései kísérik, amellyel alárendeltségét jelzi:  „Az én leányim [az udvartartásban szolgáló nemes leányok] gondviselésére hogy kegyelmedet bántom [zavarom] kegyelmed megbocsásson, munkát küldök Kassáról nekiek.” De akkor is mentegetőzött, amikor kézírása külalakjával volt elégedetlen, amely szintén az alázatosság bevett retorikai eszköze volt: „Az Istenért kegyelmed megbocsásson, hogy ily rútul írám, oka az, hogy bizony nappal hozzá nem érkezem.” Az elvárt leányi alázatosság és a bensőséges közvetlenség jól megfért egymás mellett anya és nagyobbik lánya kapcsolatában.

Mivel a sajátkezű levél olyan személyes ajándéknak számít, amely a levélíró fizikai valóságával ajándékozza meg a címzettet, ezért Anna fontosnak tartotta, hogy mindig saját kezűleg írjon anyjának. Várdai Kata levelei többségét szintén maga írta lányának, de feljebbvalói pozíciójából eredően neki nem kellett indokolnia, amikor mégis íródeáknak diktált. Az anya és lányai között a sajátkezű levelezés korántsem volt ekkoriban általános szokás. Thurzó György nádor özvegye, Czobor Erzsébet (Várdai Kata nászasszonya) és férjezett lányai, illetve mostohalányai például általában íródeák segítségével leveleztek, noha Czobor Erzsébet maga is feladatának tartotta, hogy gyakoroltassa gyermek leányaival a levélírást. A lányok levélírásra tanítása az anyák felelőssége volt, amelyet minden bizonnyal Várdai Kata is teljesített, hogy lányaitól elvárhassa a sajátkezű írást.

Telegdi Anna levele anyjának, 1620. január 28. (MNL Országos Levéltár)

Az anyai gondoskodás és nevelés fejében egész életével anyja, valamint a tágabb família jó hírét kellett elősegítenie – fogalmazta meg Anna a korabeli felfogást:

Erre az mi földünk felől én édes asszonyom anyám az kegyelmed szép oktatását, tanítását kegyelmednek mint szerelmes asszonyomnak anyámnak teljes életemben megszolgálni igyekezem. Elhiggye kegyelmed, hogy mind magam viselését és egyéb dolgaimban úgy igyekezem magamat hordoznom, hogy mind az én édes nemzetségemnek és mind legfeljebb kegyelmednek becsületére és örömére következzék kit Istenemtől kérek segítséget.

A gyermek erényessége és boldogulása a szülői és családi presztízs (vagy ellenkező esetben szégyen) forrása – ezt az elvet Anna anyja szájából is sokszor hallhatta, ahogy a lányoktól elvárt  erényekre is anyja taníthatta: legyen alázatos és szerény, mert csak így lehet engedelmes gyermek, majd férjét örömmel szolgáló engedelmes feleség. Az anyai fegyelmezést Anna fiatal feleségként is elfogadta: „Édes asszonyom, az mi az dorgálást nézi, ne adja azt az én kegyelmes Istenem hogy én azt bánnám, hanem még tudnám, hogy az anya javát kívánná az ő gyermekének, azért … hogy jó legyen.” Vagyis az anyai gondoskodásért cserébe felnőttkorban is gyermeki engedelmesség és tisztelet járt. A szeretet alatt pedig nem érzéseket értettek, hanem a családi szerepekhez tartozó kötelességek kölcsönös teljesítését. A fegyelmezés összefonódott tehát a szeretet koncepciójával: az anyai szeretettel rokon értelmű kifejezés az anyai intés. A gyermeki szeretet cselekedete pedig az engedelmesség, amiből persze az következett, hogy aki ellenszegül, az nem szereti anyját vagy apját.

Várdai Kata az érzelmeket korának szokásos nyelvi fordulataival fejezte ki: leveleit a „szeretettel való anyád” formulával zárja. Noha az „engedelmes szolgáló leány” Anna eközben következetesen kitartott az alázatosság retorikája mellett, ennek réseiben, mellékesen elejtett szavaikból kihallatszik bensőséges ragaszkodásuk egymáshoz. Kata a gazdaság körüli teendői tárgyalása közben mintegy mellékesen említi, hogy milyen bénító hatással van rá lánya távolléte és hiánya: „Édes leányom, itt volnál most az (…) szőlőben mennék, de itt hogy nem vagy, nekem is nincs kedvem hozzá.”

Pieter de Hooch: Szoptató anya és cselédlány, 1670 körül. 

Parancs, szolgálat és szeretet

Anna látványosan nagyobb energiát fektetett a kapcsolattartásba, amely kapcsolatuk hatalmi és érzelmi asszimetriájával hozható összefüggésbe. James Daybell, a korabeli angol arisztokrácia családi levelezéseinek legjobb ismerője szerint ez nem volt kivételes: a lányok azért írtak többet anyjuknak, mert egyfelől ez kötelességük volt, másfelől éretlen feleségként anyjuk tanácsaira, támogatására szorultak. Ebből kifolyólag a szerető, gondoskodó anyai tanácsadás és a tiszteletteljes leányi kérelmek formális hangvétele jellemezte levelezésüket. A mi esetünkben Várdai Kata azonban több utasítást osztogatott, mint tanácsot, Anna leveleinek nyelvezetét pedig a kérelem helyett inkább  az alázatos jelentés írja le. Anna leveleinek legtöbbet visszatérő fordulata: „az kegyelmed parancsolatja szerint”, melyet a teljesített feladatok hosszú listája követ, végül pedig a levélbe zárt jelentés záróformulája: „Én kegyelmed szolgálóleánya lévén azon leszek, mindeneken kedvesen szolgáljak kegyelmednek.”

A „parancs” és a „szolgálat” kifejezései az alá-fölérendeltek közötti korabeli nyelvhasználat szokásos fordulatai voltak, amelyek azonban leány és anyja kapcsolatában szorosan összefonódtak a szeretettel. Anna a besztercebányai országgyűlésre indulva nem sokkal korábban vált el az édesanyjától, de naponta levelet és személyes, önmagára emlékeztető ajándékot küld neki. „Az kalácsot azért küldtem el kegyelmednek, hogy én olyan kalácsot viszek az útra, meg is lássa kegyelmed, az melyet minthogy én az kegyelmed poharát elhoztam ím egy ivós csészét küldtem kegyelmednek érette kegyelmed abból igyék jó alma vizet én egészségemért.”  Noha ekkor egyetlen fia, a kilenc éves Ferkó is vele van, anyja jár az eszében, távollétében érte aggódik, érte érzett felelősségében bűntudatot érez: „én bizony nagy szomorú szívvel vagyok kegyelmed felől gondolkodván, az Isten bár ne adta volna eszemben is jutni ez gyűlésre való menetelemet.” Anyjaként aggódik anyjáért, a szerepeket felcserélve.

De vajon Telegdi Annának ebben a nagyon szorosan összefonódó, intenzív és meghitt anyjához fűződő kapcsolatában miért volt egyúttal szüksége alárendeltsége és alázatossága ily látványos hangsúlyozására?

Anthony van Dyck: Susanna Fourment a lányával, 1621

Harag és szorongás

Várdai Kata a már érett asszonykorban lévő lányát is szeretetmegvonással, haragtartással, a kapcsolat megszakításával büntette, ha nem azt tette, ami várt tőle. Mindkettejük levelét ismerjük azzal a konfliktussal kapcsolatban, amely 1622 januárjának végén, a Thurzók biccsei udvarában játszódott köztük. Várdai Kata fiatalon elhunyt veje, Thurzó Imre temetésére utazott fel Biccsére, ahol kisebbik lánya, Nyáry Krisztina várandósan és egy kisleánnyal maradt özvegy. A Biccséről férjével együtt távozó idősebb lány, Anna után anyja az alábbi sorokat küldte: „Megítélheted azért, az mi meglett, ugyan meglett, hanem immár engem, anyádat nehézségre indítottál, Istenedet ne kesergessed se szóval sem cselekedettel, mert úgy által út leszen, ki jobb volna nem születni, hogysem Istentől elszakadni embernek.” Az anya az érzelmek és a tekintély nyelvén egyszerre érvel: egyfelől a maga haragjáról beszél, amit lánya okozott, másfelől arra emlékezteti leányát, hogy a szülők iránti engedetlenség Isten elleni vétek. Azóta sem szűnő haragját ebben a levélben – amelyet talán a konfliktus másnapján írt sajátkézzel – a szokásos szeretet-nyelv elmaradása is jelzi. Az aláírás egyszerűen: „Az te anyád, míg él”, holott így szokta: „Az te szeretettel való édesanyád, édes lányom, míg él.” Mondatai keményen kopognak, elmaradnak az „édes lányom” vagy „édes gyermekem” megszólítások, amelyek egy-egy újabb gondolatsort szoktak indítani. Vagyis az anya szeretetmegvonással bünteti felnőtt leányát. Ma ezt a pszichológia érzelmi zsarolásnak nevezi, amellyel a bántalmazó célja a félelemkeltés és elbizonytalanítás, amely a bántalmazott megfelelési vágyát növeli, bűntudatot kelt benne, és önbecsülését rombolja. Várdai Kata ezzel tulajdonképpen nem tett semmi különlegeset, mert a kora újkorban ez a feltételes szülői szeretet – szemben a feltétlen szeretet mai elvárásával – elfogadott volt: jól mutatják ezt a szülői végrendelkezések, amelyek a  házasság, vallás, karrier terén  a szülői akarat végrehajtásához kötik az örökség átadását. Az engedetlen, ezáltal szeretetükre érdemtelenné vált gyermekeiket a szülők kitagadhatják és időnként ki is tagadják örökségükből.

Anna e sorokkal felelt anyjának:

“kegyelmed írja azt, hogy én rám szorult volna most kegyelmed és mégis eljöttem, azért édes asszonyom anyám, minthogy sok hírét mondottam rajta, hogy oka nem vagyok az eljövetelemnek annyi részből, hogy se nem írogattam uramnak felőle, se nem üzentem, se pedig szómmal nem hívám …, az én hitemre csak kegyelmed parancsolta volna, ott maradtam volna, de mivel kegyelmed nagy felgerjedett haragjából üzene, hogyha elindultunk, jöjjünk el immár, ez okon nem tudnék mit üzennem, hanem csak megkeseredvén úgy indultunk el … , sőt bizony … maradtam volt aznap estére még, hogy netalán megtérvén az kegyelmed anyai szíve, visszahívat onnan. Csak Starecenben (?) jöttem és úgy vártam, ha kegyelmed üzen, de hogy magamtól vissza nem tértem, sőt, hogy ott is nem maradtam, az volt az oka, hogy nem gyermek lévén onnan búcsút adván, szégyenlettem volna, mindazáltal itt is bizony legfő oka az volt, hogy késtem, hogy vártam az kegyelmed parancsolatját és hozzám hajló anyai szívét, de nincsen mit tennem, az mit meg kellett cselekednem, mindeneket megcselekedtem, immár nem tudok mit cselekednem, kivel engesztelhessem az kegyelmed nehézségét, hanem csak Istent kérem, hogy engesztelje hozzám az kegyelmed szívét, hogy az mikor láthassam kedves szemét, ha addig meg nem halok, míg kegyelmed haza jő, csak az legnehezebb, hogy ilyen messze földre ilyen nehéz szívvel kell mennem, de úgy kell lenni, mint Isten akarta. Engem, ki édes atyámtól egyetlenegy gyermeke maradván, ilyen búval éljek és elvetett legyek, nem egyébtől, hanem édes anyámtól, mondom, legyen úgy, mint Isten rendelte.”

Anna tulajdonképpen nem kér bocsánatot, az alávetettség alázatos nyelve helyett az anyai dührohamok idején érzelmes nyelvre vált, ezzel próbája megnyugtatni anyját: szorongva várja az anyai szeretet visszanyerését, amely tudja, hogy nem rajta múlik, ő tehetetlen ebben a helyzetben. A „békés” időszakokban szélsőséges alázatossága, vagyis alárendeltsége kifejezése tehát ezeknek az anyai indulatkitöréseknek és a szeretetmegvonásnak az elkerülését szolgálta, vagyis a túlélést szolgáló önvédelmi reakció volt.

Az anya aztán továbbra is gyerekes durcássággal hallgat, amivel lányában félelmet, bizonytalanságot és bűntudatot kelt. Ezért Anna – ahelyett hogy haragudhatna anyjára és ezt kifejezhetné neki – önmagát is meglepő nagy szomorúságot emleget (amely az érzelmileg bántalmazottak félelemmel vegyes bűntudata, lehangoltsága volt), s kénytelen a szülő szerepébe bújva aggódni távollévő anyjáért és szülés előtt álló féltestvére, Krisztina sorsáért. Három nap múlva ezt írta anyjának: 

“Csak indulásunk előtt egy nappal is tudósítottam vala kegyelmedet és szerelmes asszonyomat öcsémet egészségemről, noha arra is válaszom nem jöve, kit mire véljek, nem tudom. Kegyelmedet kérem, az én szolgálatomért kegyelmed tudósítson maga és az édes öcsém felől tudósítani, mert bizony oly nagy búval voltam, csak tegnap is az nagy bánat úgy rám esett volt, az édes öcsém felől gondolkodván. Én azt remélem, talán tegnapnál tovább nem rejte állapotját, ki felől az Istenért, édes asszonyom anyám, kegyelmed tudósítson. Kegyelmednek is mikor leszen alájövetele, mert csak gondolkodnom is róla nehéz, hogy kegyelmednek azon az földön nincs az hova mennie.”

A nagybiccsei várkastély 1686-ban. Nyáry Krisztina második házassága révén ekkor már az Esterházy-család birtokában volt.

A konfliktus tárgya egyszerűen az volt, hogy meddig maradjanak Biccsén. Ugyanez történt egy évvel korábban, amikor Krisztina első szülésére érkezett Várdai Kata, Anna és Ferkó Zsolnalitvára. A kis Thurzó Erzsébet megszületése után (1621. február 25.) Nyáry István kétnaponta sürgette feleségét az indulásra – a folyamatban lévő béketárgyalások sejthető kudarca és a háború várható kiújulása miatt – de Várdai Kata beleegyezése nélkül nem mertek mozdulni:

“Én édes, szerelmes lelkem, immár egynéhányszor írtam, hogy nekem azt megírjad, ha Asszonyom késik-e oda, vagy nem, mert én tégedet soha bizony ott nem hagylak, azért az Istenért kérlek, nekem mindjárt írd meg édes lelkem, hadd menjek éretted, most az ideje annak. …. az gyermeket is úgy féltem most annyi sok himlősök között, hogy soha talán úgy nem féltettem….. Más az, hogy igen fáj azon az én szívem, az mint hallom, mint bánik veled Asszonyom ő nagysága ott fenn, nem varannai jószágért, de az Isten úgy adja életemet, hogy minden jószágomért sem hagynálak oda mellette húsvétig, mert csak egyszer kell élni ez világot, nem kétszer.”

Majd március 4-én:

“énnekem édes lelkem, éjel nappal csak te reád vagyon gondom, mert nem jól vagyon az dolog, bizony csak hogy nem írhatom meg Asszonyomnak ő Nagyságának én szómmal mond alázatos szolgálatomat, az Istenért ne késsék ő Nagysága, mert úgy lehet soha bizony Várdában nem jő, ne mulassa el az élő Istenért most az alkalmatosságot, mert bizony még él is ő Nagysága, keservesen megbánja és siratja….. ő Nagysága lássa, ha szót nem fogad, de az míg lehet bizony tégedet édes gyermekemmel együtt senki rabjává nem teszlek.

Várdai Kata tehát önkényeskedik lányával, aki az anyjával való azonosulása, tőle való függése miatt nem tudja magát megvédeni. Helyette férje próbálkozik ezzel, akinek fáj látnia a bántalmazást és felesége szorongását. Miután 1621. január végén végül „megszöktette” Biccséről, ezzel békíti anyósát: „Nagyságodat kérem, ne haragudjék az én szerelmes atyámfiára, mert ok nélkül szenvedni látja az Úr Isten az Nagyságod neheztelését én is úgy szolgálhatok jó szívvel Nagyságodnak érette.” Eközben feleségét talán tudatosan szeretné leválasztani az anyjáról, ezért Annát nem sokkal ezután a betegeskedő fejedelmné, Károlyi Zsuzsanna körüli szolgálatra sürgeti, noha hiábavalóan: „semmit se késsél, írj be mindjárást, mert most Asszonyunk ő felsége körül senki nincsen, nem is volna jó, ha akkor itt benn nem volnál Asszonyunk mellett.” A birtoklón szerető anya nehezen tolerálta lányának feleségszerepét – és feltehetően anyai szerepét is. Az anyai érzelmi bántalmazás ellen szélsőséges megfeleléssel védekező felnőtt leány ezért bizonyos helyzetekben kisgyermekszerepbe kényszerül („nem gyermek lévén” – próbál szembeszegülni anyja törekvésének), ami megnehezítette számára egyéb kötelességei és szerepei betöltését.

A mostohatestvérek közötti házasság, majd az ifjú házasok otthonmaradása „anyjukkal”, a szülői és férji család egybeolvadása anya és lánya kapcsolatában fokozta az utóbbi alárendeltségét. Annának nem nyílt tér a manőverezésre, önmaga megvédésére. A férj, Nyáry István szerette és gondoskodással vette körül feleségét, de Várdai Kata családfői státusza, illetve saját alárendeltsége miatt csupán korlátozott eszközei voltak arra, hogy az anya bántalmazó magatartásától, érzelmi zsarolásától és indulatkitöréseitől megvédje feleségét.

A nagybiccsei vár mennyegzői palotája. Thurzó György nádor – Nyáry Krisztina férjének apja – lányai esküvőjére építtette 1601-ben a reneszánsz palotát.

Boldogulás vagy boldogság?

Várdai Katalin és Telegdi Anna levelezésében tehát egy bensőséges, érzelmekkel telített anya-lány kapcsolatot figyelhettünk meg. Kialakulhatott tehát ilyen viszony a 17. században is, a családi kollektív levelezés és térhasználat ellenére is. Az előírásszerű nyelvezet hézagaiban ugyanis anya és nagyobbik lánya spontán elszólásai a szoros kötődést, a másik hiányát, a személyes találkozás vágyát és a kettejük közötti bizalmat fejezték ki. Leveleik bensőséges jellege, egymás iránti szeretetük kifejezése – tekintettel a levelek közös írására és olvasására – egyúttal az anya és a lányszerep nyilvános színrevitelei is voltak. Várdai Kata nem igen hangsúlyozta feleségszerepét, ám az, hogy anyaként jelenítse meg magát, fontos volt számára: az anyaság mint életének értelme jelenik meg leveleiben („ti vagytok én szemem világa”).

Várdai Kata anyaszerepben azért is jelenhetett meg élesebb kontúrokkal, mert özvegyként családfői szerepet játszott a vizsgált másfél évtizedben. Anyai teljesítményét így nem korlátozta a korabeli arisztokrata nők identitásában nagyon meghatározó feleségszerep. 37 évesen egy újabb házasság helyett lányai férjhez adására koncentrált, megőrizte a családfői szereppel járó önállóságát, miközben mostohafia-veje hatékonyan képviselte a család érdekeit az erdélyi fejedelem udvarában. Az intenzív levelezés rámutatott továbbá a felnőtt lányok életében az anya-kapcsolat központi szerepére, de egyúttal arra is, hogy az anya-lány kapcsolatot (is) érdemes a tágabb családi kapcsolatháló részeként vizsgálni.

Végezetül arra a kérdésre, hogy Várdai Kata jó anya volt-e, a válaszom egyértelműen igen. Korabeli értelemben ugyanis jó anya volt, aki teljesítette anyai kötelezettségeit. A feltétlen anyai szeretet koncepciója mellett a korban a feltételes szülői szeretet is elfogadott volt, s emellett mindent megtett lánya(i) boldogulásáért, amely a korabeli nevelés célja volt. Ez persze korántsem azonos a gyermekek boldogságával és szabadságával, amelyet a pszichológiai-pedagógiai gondolkodás ma elsőrendű fontosságúnak tart. Várdai Kata lányai a 17. század első felében azzá váltak, amit határozott anyjuk faragott belőlük. Az érzékeny Telegdi Anna anyja „engedelmes szolgálóleánya,” Nyáry Krisztina egy nádorfi, majd egy nádor feleségeként (második férje Esterházy Miklós gróf volt) az ország első asszonya lett. A mozgékony Annának túl szűk, húgának pedig talán túl bőnek bizonyult az anyjuk által rájuk osztott szerep. A lányok élete elsősorban nem saját, hanem – nárcisztikus személyiségjegyeket felmutató – anyjuk igényeit tükrözi: Várdai Kata nagyobbik lányától elsősorban gondoskodást várt, Krisztina kiházasításaival pedig saját társadalmi ambícióit elégítette ki.  

Nyáry Krisztina, Thurzó Imre, majd Esterházy Miklós felesége, akinek irodalmi értékű naplója is fennmaradt.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Facebook Comments