„Vérzik szívem értetek, de jobban vérzik hazámért”

„Vérzik szívem értetek, de jobban vérzik hazámért”

„Vérzik szívem értetek, de jobban vérzik hazámért”

Anyák a szabadságharcban: nyilvános elvárások és magánérzelmek

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 
A BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti Kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.
Március 15. alkalmából a blog gazdája, Fónagy Zoltán az anyákkal szemben a nyilvánosságban támasztott elvárások, illetve a magánélet valósága közötti ellentmondást vizsgálja 1848/49-es források alapján.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története a tragikus vég után azonnal nemzeti mítosszá vált. A történelmi vállalkozás résztvevőire ma nem is hozzánk hasonló hús-vér emberekként gondolunk, hanem hősökként, akiket csodálunk, de igazán azonosulni nem tudunk velük. Pedig a hétköznapi élet nyomait őrző forrásokból ismerős érzelmek köszönnek vissza, mint például az anyai aggodalom.

A normák és a gyakorlat

A hétköznapi élet történetét kutató történész számára a források értelmezésekor alapszabály, hogy egyértelmű különbséget tegyen az adott kor normái – az írott és íratlan szabályok összessége –, valamint a társadalmi gyakorlat, a „valóság” között. A kettő ugyanis soha, semmilyen korban és társadalomban nem esik teljesen egybe. (Gondoljunk bele: hiába tekintették a zsidó-keresztény kultúrkörben érvényes normának évezredeken át a tízparancsolatot, mennyire melléfogna egy földönkívüli, ha a kőtáblák olvastán úgy gondolná, az emberek soha nem ölték meg fajtársaikat és nem vették el a mások tulajdonát!)

A normák egy része nemcsak a viselkedést, hanem még az érzelmeket is szabályozni kívánja. Ez különösen nehezen megközelíthető terep a történész számára, hiszen rég meghalt emberek érzelmeit nem tudja közvetlenül vizsgálni, mint egy pszichológus a pácienséét. (A szakértelem határaitól most tekintsünk el). Forrásaiból inkább csak azt ismerheti meg, hogy egy bizonyos korban bizonyos csoportban mik voltak az érzelmek megjelenítésének, kifejezésének (reprezentációjának) a szokásai, és hogyan változtak azok.

A következőkben egy konkrét példán vizsgálom norma és „valóság” egymáshoz való viszonyát. A nyilvános beszédet meghatározó véleményvezérek – csaknem kizárólag férfiak – az 1848/49-es szabadságharc idején nagyon határozott elvárásokat fogalmaztak meg az anyai és a „honleányi” szerepekkel kapcsolatban. Ezek az elvárások az egykorú sajtóból, illetve a szépirodalomból viszonylag könnyen rekonstruálhatók. Sokkal nehezebb az „érzelmi gyakorlat” megismerése, de a szórványosan fellelhető személyes jellegű források (főleg levelek) alapján megkockáztathatjuk: a normákat és a társadalmi gyakorlatot ebben az esetben is határozottan meg kell különböztetnünk.

Szeretném ugyanakkor egyértelműen leszögezni, hogy a közbeszéd sztereotípiái és a magánemberi érzelmek közötti szakadék felmutatásával nem kívánom megkérdőjelezni azt az emlékezeti hagyományt, miszerint a magyarság 1848-49-es történelmi jelentőségű tettét széleskörű társadalmi konszenzus tette lehetővé. A privát forrásokban megjelenített anyai érzelmekből általában nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy az érintettek hogyan viszonyultak a „magyar ügyhöz”.

Az áldozatkészség allegóriája egy idealizált nőalak, aki ékszerét helyezi a “haza oltárára”.
A vértanúk aradi szobrának mellékalakja, Zala György alkotása.

„A hazának szülni”

A 19. század az egyenjogú állampolgárokból álló modern nemzeti közösségek létrejöttének kora. Ebben a folyamatban különleges jelentőséget tulajdonítottak az anyáknak: azt várták tőlük, hogy már kisgyermekkorban elültessék a „buzgó nemzeti érzést” fiaik és lányaik lelkében. Ez az elvárás volt az egyik legnyomósabb érv azoknak a fegyvertárában is, akik szót emeltek annak érdekében, hogy a lányok is hozzájuthassanak magasabb, a fiúkéhoz hasonló tartalmú iskolázáshoz. „Hatalmas téren áll a nő…, kezében a jövő nemzedék. … Anyák, neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig minél hamarább férjhez-adandó lényekké. A leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért. Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudománynyal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltsanak szíveikbe” – szólította fel nőtársait Teleki Blanka, aki egyenesen a majdani egyenjogúságukhoz vezető út első lépésének tekintette ennek a küldetésnek a teljesítését. „Szülni nem nehéz, hazának szülni és nevelni gyermekeket sokkal nehezebb” – adta ki a jelszót a grófnő. (Ő maga egyébként – a korban ritkaságnak számító módon – soha nem ment férjhez, így nem is szült.)

A magyar nőnevelés úttörőjének persze 1848 májusában, amikor felhívását megjelentette Jókai Mór és Petőfi Sándor lapjában, az Életképekben, legfeljebb csak előérzete lehetett afelől, hogy a haza milyen áldozatokat is fog követelni fiaitól hamarosan.

Teleki Blanka (1806-1862) Borsos József 6 éves fogsága után örökítette meg grófnőt. Viszonylag enyhe vádak – forradalmi szellemben nevelte a rábízott lányokat, felforgató szellemű könyveket és iratokat birtokolt, bujdosóknak menedéket adott – alapján a példastatuálás szándékával 10 év várfogságra ítélték.
Forrás: PIM

„Az anyák nem siratták meg őket”

Jókai Mór romantikus műveinek – különösen A kőszívű ember fiainak – kiemelkedő érdeme van abban, hogy a szabadságharc története mítosszá vált, amely máig legendás hőstörténetként él a magyarok kollektív emlékezetében. Ennek az érdemnek azonban van egy árnyoldala is: miközben fenntartja a modern Magyarországot megteremtő nagy vállalkozás indokolt tiszteletét, az abban résztvevőket egyúttal el is távolítja hétköznapi életvilágunktól. Képzeletünkben az antik eposzok és görög sorstragédiák hőseihez válnak hasonlóvá ők, akiket csodálunk ugyan, de azonosulni nem igen tudunk velük.

Különösen érvényes ez a Jókai-művekben feltűnő anyákra, akik közül a legismertebb a „kőszívű ember” özvegye. A regényben Baradlaynénak meghatározó szerepe van abban, hogy fiai, apjuk végakaratával szembeszegülve a nemzeti ügy mellé álltak – cselekvően vagy érzelmileg –, és életüknél is fontosabbnak tartották azt. Az író ki is mondatja az asszonnyal elhunyt férjével folytatott képzelt párbeszédében, hogy nemzeti elkötelezettsége erősebb az anyai ösztönnél:

Két fiam a csatatéren; egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mindezt… Én vittem őket oda, ahol vannak… Nem bántam meg! … Lehet, hogy elvesznek mind…… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges életet.”

Baradlayné (Sulyok Mária) hazaparancsolja huszártiszt fiát. A kőszívű ember fiai filmváltozatát Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben

Jókai a szabadságharc 50. évfordulójára megjelent díszalbumban már egyenesen a nemzettel azonosította a ’48-as anyákat, amikor a külföldön állomásozó magyar katonák hazahívását beszéli el. A haza, az „örök anya néma, nem kiálthat: fiam segíts! – De minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon, és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottak! A pórnő, az úrnő ment, írt, beszélt; a hol fia volt. És meghallották szavukat. Az anyák haza parancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek.”

Az itthon lévő fiúk a „Talpra magyar, hí a haza!” felszólításra fogtak fegyvert: „Elhívta a csöndes tanya gazdáját kedveseinek ölelő karjaiból, el az ifjat a szülői ház küszöbéről. És az apák fiaikkal mentek, és az anyák nem siratták meg őket.” A magyar nők „lelkesültek és lelkesítettek, a harcba küldték férjeiket és fiaikat, és könnyezve bár, de mosollyal arcukon áldozták fel legdrágább kincsöket, a családi tűzhely nyugalmát a haza érdekének.”

Közvetlenül a tragikus vég után, 1850-ben írta Jókai a Székely asszony című elbeszélését, amelynek főhőse, Judit, „a székely asszonyok ős példányképe” kifejezetten a vallási fanatikusokra emlékeztet. A végső bukást jelentő utolsó, vesztes csatából súlyos sebbel, de élve hazatérő fiát megvetéssel taszítja el: „Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.”

A mindössze 25 éves romantikus író, aki maga a bukás után – emberileg teljesen érthetően – a túlélést jelentő bujkálást választotta, nem devianciaként jelenítette meg Judit embertelenségig fokozott fanatizmusát. Jókai tipikusként, így kimondatlanul is elvártként írta le, hogy a nemzettel való azonosulás az anyai érzelmeket is háttérbe szorítja: „Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.” És a vesztett csatákból hazatérő ifjakat „el-kiűzték a székely nők egytől-egyig. – Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek. – Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.”

Illusztráció Jókai Mór: Csataképek a magyar szabadságharcból című elbeszéléskötetének egyik 19. század végi kiadásából

„Menjetek, fiaim!”

Az egykorú sajtóban tényleg találunk olyan cikkeket, amelyek kategorikusan felszólítják az anyákat – vagy általában a nőket – hogy férfi hozzátartozóikból szükség esetén akár érzelmi nyomásgyakorlással is (például a férfiasság-eszménnyel kapcsolatos elvárásokra hivatkozva) kényszerítsék ki hazafiúi kötelességük teljesítését.

A következő felhívást „a főtanodai tanulókhoz és szüléikhez” intézte „több tanító”: „Szülék! eresszétek serdültebb tanuló fiaitokat a szabadság bajnokai közé. Atyák! küldjétek a késedelmes fiút, ha önkényt nem rohan. S ha az atya kis lelkű, úgy pirítsatok rá, ti anyák, azzal, hogy lengyel nők módjára ti fegyverzitek föl az ifjakat, és ti mondatjátok el velők égre emelt újakkal a nemzet ezen esküjét:
„A magyarok istenére, esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok soha nem leszünk!

A főleg nők által olvasott Pesti Divatlap „több magyar hölgy” aláírással megjelent cikke a honvédtoborzás kezdetekor szintén a Nemzeti dal szóhasználatával lelkesített: Bár „szívünk egy része vérzik bizonytalan jövőtök miatt; de ha elgondoljuk azt, miként netalán bekövetkezhető hőshaláltok a hon és nemzet életét mentendi meg, ha elgondoljuk azt, hogy jobb és dicsőségesebb szabadon halni, mint rabszolgává aláztatni és nemzetiségünkből kivetkőztetni, meg kell nyugodnunk abban, mit a sors egy hon üdvéért, egy nemzet megváltásáért rátok és ránk mért.”

Rendszeresen jelentek meg olyan újságcikkek is, amelyek a példaadás szándékával arról tudósítottak, hogy „a vésszel fenyegetett haza jelen súlyos körülményei közt” a nők „szerelmeseik, férjeik, erőteljesb apáik, fivéreik, sőt még fiaik oldalára is maguk kötik fel a hősi kardot, maguk küldik őket csatamezöre, megvédeni a hazát és házi tűzhelyeinket”. A korábban konzervatív Nemzeti Újság keszthelyi tudósítója egyenesen a spártai nőkhöz hasonlította a magyar anyákat, akik „lelkesedés telve övedzik gyermekeik oldalára a kardot, mellynek vasát az öröm és búcsú könyűi szentelik meg”. A radikális fiatalok lapja, a Marczius Tizenötödike szerint „Cegléden az asszonyok voltak nagyon lelkesültek, s ösztönzék fiaikat és férjeiket a menetelre s kicsufolák, kigunyolák a vonakodókat. Köszönet és hála a ceglédi magyar érzelmű aszonyoknak, kiknek a lelkesülés felébresztésében nem kis részök van.”

A Kossuth Hírlapja a tokaji önkéntesek hadba vonulása kapcsán tényként állítja, hogy „az anyák maguk vezeték fiaikat a zászló alá”, majd követendő mintát is állít olvasói elé: „Érdekes példát nyujta egy anya arra, mint kell szeretni a hazát. Midőn 3 fija, összegyűlvén körötte, hogy búcsúzzanak, e szavakkal bocsátá őket el: Menjetek fiaim! vérzik szivem értetek, midőn küldetek, de jobban vérzik hazámért. Védjétek meg bitoroktól e szép hazát, és én ismét anyátok leszek. – Ez anya Karsa Lászlóné volt. És míg illy nők vannak a magyar hazában, pedig mennyin vannak! addig nem lehet annak elvesznie!”

Honvédtoborzás 1848-ban. Munkácsy Mihály rajzán színpadias gesztusokkal, ám lényegét tekintve hitelesen jelennek meg a nőrokonok érzelmi reakciói

A hazaszeretet örömkönnyei?

Sajnálatos módon maguk az érintettek, az anyák kevés nyomot hagytak valódi érzelmeikről. Egyrészt az írásbeliség, maga az írni-olvasni tudás is, különösen a nők esetében, meglehetősen alacsony szinten volt még a korszakban. A történészek szemében ritka kincsnek számít az a néhány napló vagy emlékirat, amelyet nők írtak a 19. században. Ráadásul megőrzésre csak azt tartotta érdemesnek a közfelfogás, ami közügynek számított, így nagyon kevés olyan magánlevél került be a levéltárakba, amelyik nem közszereplőktől vagy az arisztokrata-nemesi elitbe tartozóktól származik. A szórványos nyomok azonban egyértelműen arról tanúskodnak, hogy bármennyire „lélekcserélő idők” jártak is 1848-49-ben, az anyai érzelmeket – aggódást és féltést a hadba vonult fiúkért, együttérzést az ezzel járó megpróbáltatásokkal szemben, illetve mély fájdalmat elvesztésük miatt – nem írta felül az sem, ha a nőket is magával ragadta a nagy nemzeti ügy iránti lelkesedés.

Ezeknek a természetes emberi érzelmeknek a nyomait megtaláljuk még a sajtóban is, amelyet pedig, mint láttuk, alapvetően a háborús propaganda uralt. A közlelkesedés leírása közben például mellékesen megjegyzi a kecskeméti tudósító, hogy „lehetett látni egyes nők, anyák és gyermekek könyűit”, de sietve átértelmezi a látottakat az elvárásoknak megfelelően: „ezek nem a vesztés, hanem a hazaszeretet örömkönyüi voltak”. A pesti önkéntesek hadba indulásakor is „láttunk könnyes szemű anyákat, kik fiaikat a partig kísérték” ám bennük is csak „a hajdani görög anya” képét látta az újságíró „ki önmaga fegyverzé fel gyermeket, s lelkesíté csatára a haza megtámadói ellen”.

Mint gyakori jelenségről olvassuk, hogy a pesti „laktanyába aggodalmas falusi nők jőnek, fiaikat keresni, kik szerintök elszöktek katonáknak.” A hírben szereplő anyák feltehetően olyan kiskorú fiúkat akartak hazaparancsolni, akik hazafias lelkesedésből és/vagy kalandvágyból beálltak honvédnek úgy, hogy meggyőzték alkalmasságukról és elszántságukról a toborzókat vagy megtévesztették őket. (A korban az útlevélen kívül nem léteztek személyi azonosító okmányok, így a hihetőség határain belül gátlástalanul mondhatták magukat idősebbnek.)

A Közlönyben szintén megtaláljuk a nyomait, hogy az aggódó szülők gyakran megpróbálták fiukat az otthon biztonságos falai közt tartani. 1849. május 24-én – a szabadságharc csúcspontján, három nappal Buda visszafoglalása után – például azt írta a hivatalos lap, hogy „a hadügyminisztériumhoz naponkint számos folyamodványok nyújtatnak be, mellyekben a’ folyamodók újoncozás útján besorozott fiaikat, különbféle okoknál fogva a katonáskodás alól fölmentetni, s illetőleg hazabocsáttatni kérik”, ezért a helyi hatóságokat arra utasítja a kormány, „miszerint köztudomásra juttassák: hogy a katonáskodás kötelessége alól bárkit is csupán és egyedül csak a törvényben megalapított okok menthetnek fel”. Egy hónap múlva Debrecenből – a szabadságharc korábbi fővárosából! – tudósított a lap fiaikat az újoncozás elől eltitkoló szülőkről.

Than Mór 1861-ben festett képét nyilvánvalóan a Bach-korszakbeli katonafogdosást örökítette meg, ám csak “újoncozás az 1848 előtti időből” címmel engedték kiállítani. A besorozott legények hozzátartozói – anyák, mővérek, menyasszonyok sírva búcsúzkodnak.
A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona 

„Ilyen ám fiam a szülei érzés!”

Szintén csak közvetetten tanúskodnak az anyai érzelmekről azok a levelek, amelyeket férfiak – apa, fivér, barát – írtak a katonáskodó fiúknak. Szabó Mihály kőröstarcsai református lelkész vagy Vadnay Lajos miskolci jogász leveleinek, amelyeket honvéd fiuknak írtak, egyformán visszatérő témája az anyai gondoskodás. A levelezés a hadi viszonyok közt bizonytalan volt, a váratlan alkalmakat meg kellett ragadni a kapcsolattartásra: a levelekben ezért visszatérő téma, hogy az anyát nagyon bántja, hogy a hírvivő ismerős azonnali indulása miatt nem volt ideje friss hazait készíteni fiának: „Jó anyád – ha jókorabb értesülhetett vala Számtartó ur meneteléről; néhány pogácsát küldött volna; de bizony mikor megtudta az indulási időt, már akkor nem volt annyi idő, mennyit ez anyai szándék teljesítése igényel vala magának; majd talán lesz még ebben is mód és alkalom.” „Anyád egy főtt sonkát, és, minthogy későn esett tudtunkra Makainak menetele, egy száraz kenyeret is küld; máskor, meglehet, lágyabbat küldhetünk, mert mint halljuk, sokat kell éhezned” – közvetítette leveleiben felesége szabadkozását a lelkész. „Az alkalom nagyon véletlen jött, mit tehát hevenyében lehetett, küldi édes anyád csókjával s áldásával együtt, úgymint: négy színes inget, és egy két felé vágott fekete selyem nyakkendőt, egy csomó varrni való selyemmel, mert idő nem volt beszegésre. Lesz talán valami markotánosné, szegesd be vele” – közvetíti neje üzenetét Vadnay.

„Drága anyád a távolban is rajtad csügg, feléd lengeti sóhajait, s oly ellágyult érzelemmel van, hogy ha engem, mint fia egyik tiszta lelkű barátját meglát is, majd lángoló keblének édesanyai szeretetével melenget” – tudósította 1849 őszén, a bizonytalanság heteiben barátját anyja érzelmeiről egy fiatal pápai ügyvéd.

Honvédtábor. Illusztráció Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története című művéből, amely a Jókai művek mellett nemzedékek 1848-képét határozta meg.

A világosi fegyverletétel utáni hetekben írta azt a levelet a fiatal színésznő, Szilágyi Lilla férjének, Bulyovszky Gyulának, amelyben szülei fájdalmát részletezi öccse – utóbb tévesnek bizonyult – halálhíre nyomán. „Naponta háromszor is atyámhoz szaladok vigasztalni őt, kinek minden reménye fiában volt. Anyám közel van az elmezavartsághoz, naponta l000szer elmondja, hogy ha csatatéren halt volna meg, nem fájna így a szíve, de ily nyomorúságban halni meg, ez irtóztató.” (A fiú vélt elvesztésének traumáját az a körülmény tette különösen feldolgozhatatlanná az anya számára, hogy úgy tudták, sebesülten menekülve, magára hagyva szenvedett ki „a legnagyobb nyomorúságban”.)

A már többször idézett református lelkész, Szabó Mihály egyik levelében explicit módon is megfogalmazta, hogy a szülői érzelmeket általános és közös emberi sajátosságnak tartja. Leírja, hogy a váratlan levélküldési alkalom egy tragikus esemény következtében adódott: egyik híve, egy Luczi János nevű „szegény ember, ki meghallva fiának az aradi csatában történt halálát, futva ment Aradra, fiának, bár hideg tetemét nem láthatja is, legalább ment azért, hogy mint atya halljon valamit eltemetése minőségéről. Ilyen ám fiam a szülei érzés!”

Sebesült honvéd Sterio Károly Buda 1849-es ostromát ábrázoló festményén (1851)

„a szívem összeszorul fájdalmába”

Ritkaságuk miatt is különösen becsesek az anyák által írt és fennmaradt, hozzáférhető levelek. Az Egressy-család levelezésében találunk ilyen első kézből származó érzelmi kitárulkozásokat is. (A leveleket Szalisznyó Lilla adta ki, aki korábban itt a blogon is bepillantást nyújtott a színészcsalád belső viszonyaiba.)

Szentpéteri Zsuzsannának, a korszak egyik legnagyobb színész „sztárja”, Egressy Gábor feleségének leveleiből az is kiolvasható, hogy az anyai – és általában a szülői – féltésnek volt egy gyakorlati oldala is. Nyugdíjrendszer híján ugyanis a szülők idős korukban, munkaképtelenné válva – leszámítva a vagyonos keveseket – gyermekeik gondoskodására szorultak. Egy felnőtt fiú halála vagy rokkanttá válása tehát nemcsak érzelmi traumát jelentett, hanem az öregkori létbiztonság reményét is semmivé tette. (A fizetett munka világából kizárt nők esetében ugyanez érvényes a férj elvesztésére is.).

A színész nyári szabadsága idején önkéntesként lement a Délvidékre, a szerb felkelőkkel vívott polgárháború hadszínterére, ahol elsőszülött fia, a 16 éves Ákos már honvédként szolgált. Az apa és fia érzelmekkel telített találkozásáról szóló beszámolóra reagálva írta az anya: „én is ott szeretnék veled osztozni azon boldogságba hogy fiamat láthatod és véle lehetsz mert úgyi édes megérdemli most hogy mellette légy… én pedig kérem az Istent hogy oltalmazzon benneteket és meg is hallgatja kérésem ha magamért nem is de Etelkámért ki ártatlan gyermek és minden nap kéri Istent hogy az ő jó apját és testvérét őrizze meg és hozza haza a mi boldogságunkra”.

Néhány héttel később még egyértelműbben fogalmazta meg az esetleges veszteség miatti szorongását a két kiskorú gyermekk18el Pesten maradt asszony: „Siess már haza hozzánk mert így élni mint én édes iszonyú hejzet mindig a legnagyobb szorongásban mert kettőért [kell] féltenem és rebegnem hogy elvesznek vagy elnyomorodnak édes erre gondolva kécségbe esem és a szívem összeszorul fájdalmába mert elgondolom hogy még nem is lehet vigyásznotok hogy baj ne érjen mert akor gyávának mondanának és így egyedül Istenben bízva várni kell mi történik én Istenben bízva és kérve őrizzen meg benneteket”.

Egressy Ákos (1832-1914)

Szentpéteri Zsuzsanna egyébként a szabadságharc befejeződése után – a „tél és csend és hó és halál” idejének beköszöntével – sem könnyebbülhetett meg. Férje, mivel a szabadságharc alatt kormánybiztosi pozíciót töltött be, menekülni kényszerült a török birodalomba, fia pedig – a volt honvédek tízezreivel együtt – kényszersorozottként tovább katonáskodott, immár a császári hadseregben, Itáliában. „Leveled vételére nem mondhatom ki örömem milj nagy volt és milj megnyugtatólag hatott reám … édes fiam én neked sorsomról csak annyit írhatok hogy szomorú és tele örökös nyugtalansággal és boldog csak azon percekbe vagyok mikor róllad és rólla [férjéről] hallok és tudok valamit” – tudósította lelkiállapotáról Ákost 1849 decemberében. Aggódását és anyai gondoskodását a következő hónapokban a levelek mellett pénz- és ruhanemű küldeményekkel is kifejezte, noha maga is igen szorult anyagi helyzetben volt.

A leveleket betűhíven idéztem: Szentpéteri Zsuzsanna helyesírása ugyanis hűen tükrözi a lányok iskoláztatásának elhanyagolt állapotát a 19. század első felében. A levelek tartalma viszont annak az ellentmondásnak a beszédes tükre, amely az anyai érzelmek és a politikai nyilvánosságban elvárt magatartás, vagy legalábbis beszédmód között feszült.

Szentpéteri Zsuzsanna levele férjéhez 1854-ből. OSZK Kézirattár

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Facebook Comments