„senkinek gyanúsága se lehessen hibás életükről” – Házassági krízisek a 18-19. századi Szilágyságban

„senkinek gyanúsága se lehessen hibás életükről” – Házassági krízisek a 18-19. századi Szilágyságban

„senkinek gyanúsága se lehessen hibás életükről” – Házassági krízisek a 18-19. századi Szilágyságban

Tőtős Áron

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 
A BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.
Tőtős Áron történész, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa, az ELTE BTK doktorandusza a 18-19. századi családok belső konfliktusaiba enged bepillantást egy partiumi falu egyháztanácsi jegyzőkönyvei alapján.

A szilágysági Kémer község református egyházának 18–19. századi jegyzőkönyvei révén a családok magánéletének legintimebb titkaiba nyerhetünk bepillantást. A korabeli dokumentumokból megismerhetjük férjek és feleségek sérelmeit és reményeit, de elvárásait és vágyait is. Megelevenednek azok a családi viszályok is, amelyek konfliktusokhoz és nemegyszer különköltözéshez vagy váláshoz vezettek. Ezek a források azért is különlegesen értékesek, mert az írástudatlan paraszti rétegek nagyon kevés írásos nyomot hagytak maguk után. Cselekedeteik mozgatórugói tehát az egyházi és a világi fórumok előtt tett vallomásaik révén mutatkoznak meg leginkább.

Kémer község látképe, középen a református templommal. Forrás: szabadság.ro

A házasság feletti egyházi és állami kontroll

A katolikus egyház tanítása szerint a házasság szentségnek minősül. Ezzel szemben a protestáns egyházak esetében lehetőség nyílt a házasságok felbontására házasságtörés, hűtlen elhagyás, impotencia, megtévesztés stb. esetében. A reformátusok körében azonban a válás mégis inkább kivételes magatartásnak, mintsem hétköznapi gyakorlatnak számított.

A polgári házasság bevezetéséig a Magyar Királyságban a házasság egyházi ellenőrzés alatt állt. Az egyes felekezetek – így a kémeri református egyházközösség vezetői is – a hatalmi kontroll különböző eszközeivel igyekeztek ellenőrzést gyakorolni a házasságok felett. Ilyenek voltak a tilalmak, a kibékülés és az ideiglenes külünélés pontos körülhatárolása, a konfliktusok feloldását célzó procedúrák aprólékos szabályozása.

A kémeri református templom. Forrás: szabadság.ro

A kémeri református consistorium (egyházközségi tanács) előtt a házasfelek saját szemszögükből maguk mesélik el a történeteket, de az iratokban megőrzött narratívák még így is töredezettek, és nagyrészt kimerülnek a konfliktusok hosszabb-rövidebb ismertetésében. A házassági kapcsolat mélyebb megismerésére csak elvétve van lehetőségünk. A megértést azt is nehezíti, hogy a felek legtöbbször egymásnak ellentmondó változattal állnak elő arról, hogy mi okozta közös életük kudarcát. A tanúk szájából is gyakran eltérő információk hangzanak el. Vallomásaikat az is meghatározza, hogy a férj vagy a feleség milyen hírben áll, milyen erkölcsűnek ismerik. Azzal is számolni kell, hogy mind a perlekedők, mind a tanúk egyszerűen hazudnak, de legalábbis kényük-kedvük szerint értelmezik az eseményeket. Az elhangzottak alapján a Consistorium megfogalmazza saját álláspontját, érvel, majd döntést hoz az adott konfliktus feloldására nézve. Az is kérdéses lehet, hogy az érintett személyek mennyire tesznek eleget az itt született végzéseknek.

Protestáns lelkipásztor és a presbitérium tagjai, 1914.
Forrás: Volt egyszer egy Magyarország. Szerkesztette: Gerő András-Jalsovszky Katalin-Tomsics Emőke, Balassi Kiadó – Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996.

Együttélésre „kényszerítve”

A hagyományos társadalomban sokan éltek boldogtalan párkapcsolatban anélkül, hogy elválhattak volna: a legsúlyosabb konfliktusokkal terhelt házasságokat is összetartotta az egyházi és társadalmi kontroll. A kémeri református eklézsia vezetősége is, amennyire csak lehetett, igyekezett egyben tartani a családokat. Csak akkor döntött az ágytól és asztaltól való elválasztás mellett, ha már úgy gondolta, nincs más kiút. A különválás gyakorlata ennek ellenére – egyházi jóváhagyás nélkül is – létezett. Néhányan még abban is megegyeztek, hogy a különköltözés után összeállhatnak új élettársukkal.

A kémeri házasságokat leggyakrabban a szexuális hűtlenség, a szóban és tettben megnyilvánuló agresszió, valamint az azzal gyakran összekapcsolódó túlzott alkoholfogyasztás tépázta meg. A fizikai erőszak leginkább a nők és a gyermekek ellen irányult. Ebből következően a consistorium elé járulók többsége nő volt, akik férjeik házasságtörésére, erőszakoskodására és alkoholizmusára panaszkodtak. A férfiak az anyóssal való együttélésből származó békétlenség, a feleség túlzott féltékenysége, ritkán annak iszákossága miatt fordultak a tanácshoz. Ritkábban találkozunk más motívumokkal, mint például kettős házassággal, vagy azzal, hogy a házastársak az esküvő után sem szerették meg egymást.

Lakodalmas menet Debrecenben. Vasárnapi Ujság, 1861.

A kémeri „Cassanova” – házasságtörés és vadházasság

1765-ben Budai Péter, midőn hazaérkezett, feleségét, Horváth Sárát rajtakapta egy másik férfival. A férj úgy döntött, hogy elválik asszonyától. Az ügy csakúgy a consistorium elé került, mint a Rácz Györgyé, aki vadházasságban élt Rácz András özvegyével. A szigorú valláserkölcs mindkét esetet megtorolta, illetve a normasértő helyzet megszüntetésére kötelezte az érintetteket. Rácz Györgyről és az özvegyről kimondták, hogy „tisztátalan életet” élnek, ezért 1820-ban arra utasították őket, hogy házasodjanak össze vagy költözzenek külön: ha együtt élnek, akkor azt úgy tegyék, hogy „senkinek gyanúsága se lehessen hibás életükről”. Az ügy pikantériája, hogy időközben Rácz Andrásné – vélhetően anyagi indíttatásból – hozzáment Tóth Ferenchez, miközben továbbra is Rácz Györggyel élt együtt. Ezután a consistorium még szigorúbban intette a nőt, hogy költözzön új férjéhez. Ő azonban nem engedelmeskedett, továbbra is Rácz Györggyel éltek vadházasságban. További sorsuk, illetve hogy mit szólt mindehhez a férj, Tóth Ferenc, a kort elfedő homályba vész.

Azt azonban bizonyosan állíthatjuk, hogy a kémeri „Cassanova” titulust leginkább az ifjú Gál András érdemelte ki. Ő azért került több alkalommal is az egyházi hatóság elé, mert hajadon lányokkal szerelmeskedett, sőt egy román menyecskének még gyermeke is született tőle. Őt tették felelőssé például Gál Susánna és Gotthárd Erzsébet szüzességének elvételéért. A consistorium a vasárnapi gyülekezet előtti eklézsiakövetésre és egy héten át tartó templomba járásra kötelezte a fiatalembert a 19. század elején.

Gyöngyöspatai pár népviseletben. Vasárnapi Ujság, 1861

Kovács Mihály az 1830-as években nemcsak rendszeresen verte, hanem folyamatosan meg is csalta feleségét, Kenderesi Susannát. A nő emiatt több alkalommal is a consistorium elé járult, ahol többek között elpanaszolta, hogy férje gúnyolódik vele, mondván: inkább alszik a szeretőjének „száraz padján, mint az ő vetett ágyában, sőt nem átallatott azt is mondani, hogy jobb szívvel megcsókolja a Rátz Józsefnénak – tisztelettel legyen mondva – a seggit, mint felesége orcáját”.

Amíg egyes férjek a szomszédasszonyukkal szűrték össze a levet, addig mások egy-egy hosszabb utazás során találtak alkalmat a házasságtörésre. Balla Dániel például 1836-ban boreladás céljából ment Magyarvalkóra. 5 nap múlva visszatérvén, se pénz, se bor nem volt nála. Felesége, Beretzki Susánna nem hitt férje magyarázkodásának, ezért maga járt utána a dolgoknak. Kiderítette, hogy az ura egy berettyószéplaki cigányasszonynyal töltötte az idejét, a bor árát pedig elitták a helybéli kocsmában. A férj ugyan mindent tagadott, de mint később kiderült, nem ez volt az első eset, hogy megcsalta a feleségét.

Vásárról hazatérõ csizmadia. Vasárnapi Ujság, 1862

Természetesen a fordított szereposztással is találkozunk a jegyzőkönyvekben. 1844-ben Szabó Sándor a tasnádi vásárra vitte a marháit, de mivel már útközben vevőre talált, a vártnál hamarabb hazaérkezett. Az ajtót zárva találta, ám sikerült bejutnia a házba, ahol feleségét, Vad Erzsébetet a szalmazsákon kapta rajta Kovács Istvánnal, akit hangos káromkodások közepette zavart el.

Olyanok is akadtak, mint Balla Ferenc, akiről feljegyezték, hogy fényes nappal hol a szénatartóban, hol a kertben csalta a feleségét Filep Julival. Az egyik szomszéd tanúvallomása szerint még a vásárokra is együtt jártak, méghozzá „kézen fogva szerelmetes kedven”. Egy másik tanú is hasonlóan idilli képet festett a házasságtörő férjről és szeretőjéről, azt állítva, hogy egy tányérról esznek, illetve esténként sokáig együtt vannak. 1850-ben Szodi Rebeka azért tett panaszt a consistoriumnál, mert ura, Dombi József egy bürgezdi származású „fajtalan életű személlyel” csalja őt. Amikor hosszabb ideig tartó erdélyi utakra megy, akkor szeretőjét, Gönti Rákhelt is magával viszi.

Faáruló székely. Vasárnapi Ujság, 1869

Családon belüli erőszak

A kémeri házassági konfliktusok jelentős részében találkozunk fizikai és verbális agresszióval vagy lelki terrorral. Egy 1773-as bejegyzés tanúsága szerint Lippai János feleségét, akivel már 18 éve együtt élt, apróbb hibákért is megverte, illetve „irtóztató káromkodásokkal és képtelen fenyegetésekkel illette”, majd a háztól is elzavarta. 1819-ben Bede János felesége azzal a panasszal fordult az egyházi tanácshoz, hogy őt „keményen megkínozta az ura, fejét betörte és szemét kiverte”. 1821-ben ismét úgy összeverte feleségét, hogy a feje betört, kezein és lábain pedig hosszú időn át zúzódások és véraláfutások voltak láthatók. 1835-ben Kovács Mihály feleségét kihajította a sáncba, ahol „megrugdosta, tapodta, megverte”. Balla Ferenc feleségét, Borbálát az 1836-os esztendőben több mint hat alkalommal, nagy káromkodások közepette úgy megverte, hogy az 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.

A felelősségre vont férjek számos esetben megígérték, hogy többet nem fogják bántalmazni feleségüket. Valódi változásra azonban csak ritkán került sor, ezekben a házasságokban az erőszak időről időre megismétlődött. A bántalmazó állandó rettegésben tartotta áldozatait, általában a feleséget és a gyermekeket. Oláh Kata 1846 telén véres háttal jelent meg a consistorium előtt, bemutatva, hogy férje milyen csúnyán megverte. A férfi nem volt hajlandó megjelenni a meghallgatáson, ezért távollétében 12 botütésre ítélték, és kérték a feleket, hogy béküljenek ki. Oláh Kata elmondása szerint, a férj bocsánatkérése után már többször is visszatért hozzá, és kísérletet tett a békés együttélésre, de az minden esetben kudarcot vallott. 1848-ban újból a testülethez fordult segítségért. 1857-ben Asztalos Klára azzal a panasszal járult az egyházi tanácshoz, hogy férje, Hajdú Andor őt egy pálcával „úgy összeverte, hogy kékjét ma egy hét múlva is viseli”. A férj elismerte tettét, de arra hivatkozott, hogy nem tudta tovább tűrni, hogy felesége nem foglalkozik megfelelően a házi teendőkkel.

Számos esetben a gyermekek, illetve terhes nők elleni erőszak is megjelenik a forrásokban. Basa Sándor 1820-ban rendkívül heves vitába keveredett várandós feleségével, melynek során a nőt egy vesszővel derekán annyira megütötte, hogy az leesett a lábáról. 1829-es beszámolók szerint Beretzki Sándor nemcsak veri a feleségét, de családjáról sem akar gondoskodni. Őt magát és gyermekét „külön kenyérre és házba csapta, ahol hideg van” – vall róla a sértett feleség. 1847-ben Gál Dániel várandós asszonyát több alkalommal is megverte. A consistorium ezért több ízben is 6 pálcaütésre ítélte a férfit, de a helyzet a büntetések ellenére sem változott. 1835-ben Oláh Sophia többedszerre is panasszal fordult az egyházi tanácshoz: ura kegyetlenül bánik vele és gyermekeivel, fojtogatja, lelkileg is bántalmazza, s ezért kéri, hogy gyermeke és saját maga számára adassék ki az egész évi termésből a rájuk eső rész, és engedjék meg, hogy a – vélhetően alkoholista – erőszakoskodó férjtől különválhasson. A református egyházi testület azonban továbbra is kitartott amellett, hogy próbálják meg a békés együttélést. 1835-ben Kenderesi Susanna vallomásában elmondta, maga még eltűrné férje bántalmazásait, de mivel a gyermeket nem szeretné kitenni ennek, ezért inkább elhagyja hirtelen haragú férjeurát.

Az, hogy egy gyermek milyen lelki traumákat élhetett át egy olyan korszakban, ahol az agresszió mindennapi jelenségnek számított, jól mutatja Csomós Julianna 1851. évi esete. Az alkoholista férj ittas állapotban többször azzal fenyegette a feleségét, hogy ha nem megy el a háztól, elégeti az összes ruháját, vagy hogy meg fogja ölni. Egy ízben, amikor éjszaka hazaérkezett, álmából felriasztva idősebb fiát megparancsolta neki, hogy „üssed-verjed anyádat, csak meg ne öld”. Az édesanya elmondása szerint fia keserves sírásban tört ki, és arra kérte az apját, hogy kegyelmezzen meg az édesanyjának. Ennek ellenére Julianna, vélhetően gyerekei miatt, és mert nem volt más választási lehetősége, nem hagyta el férjét. A családi béke azonban később sem állt helyre, a verbális és a fizikai agresszió folyamatosan jelen volt az életükben. Öt évvel később, 1856-ban ismét arra panaszkodott, hogy férje őt a leggyalázatosabb szidalmakkal illeti, hogy „őtet a házából mind részegen, mind józanon kikergeti, pofon vagdalja, megöléssel fenyegeti”.

Nehéz számadás. Képek a hazai népéletből, Vasárnapi Ujság, 1872

Gyilkossági kísérlet

A tettlegesség legsúlyosabb kategóriáját képezték a gyilkossági kísérletek, illetve az azzal való fenyegetések. Az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1830-ban Balla Dániel feleségét „folytogatja és kést fog reá, hogy megölje”. Beretzki Susanna saját bevallása szerint folyamatos rettegésben él, mert nem tudja, hogy férje mikor támadhat újból rá. 1849-ben a – valószínűleg a szabadságharcban katonai szolgálatot teljesítő – férfi nemcsak erőszakosan bánt akkori feleségével, Oláh Zsuzsannával, hanem egy alkalommal puskáját is ráfogta és azzal fenyegette őt, hogy megöli. Egy évvel később Dombi József szintén azzal fenyegette házastársát, hogy meg fogja ölni. 1860-ban Gál Dániel többször kést ragadott és feleségére azzal támadt, hogy „mindjárt kihasítja, megöli s összevagdalja”.

A bántalmazásnak, legyen szó fizikai agresszióról vagy lelki terrorról, számtalan módja és eszköze volt. Az összetűzések során a férfiak gyakran éltek a fizikai erőszak, a kegyetlenkedés különböző módjaival. Bár az áldozatok olykor túlozhattak is a kihallgatások során, hogy urukat minél sötétebb színben tüntessék fel, ám a forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a brutalitás a házasságok része volt, a verés „rutinnak” számított. A bántalmazott, megfélemlített és kiszolgáltatott nők helyzetét nagymértékben megnehezítette, hogy a kívülállók (szomszédok, rokonok) igyekeztek kimaradni ezekből a helyzetekből. A magánéleti vitákba csak akkor avatkoztak be, ha a bántalmazás a korabeli tűrésküszöbhöz képest is túlságosan elfajult.

Az erőszak persze távolról sem tekinthető kémeri sajátosságnak: a 20. század előtt egész Európában elfogadott magatartásnak minősült. A fizikai agresszió nemcsak a családon belül volt gyakori, a verekedések mindennapos eseménynek számítottak a konfliktusok kezelésében. A férfiak mellett a nők is gyakran éltek az erőszak különböző formáival, elsősorban a verbális agresszióval, de a mérgezés is inkább a feleségek eszköztárához tartozott.

(A családon belüli erőszak múltbeli megítéléséről a blog három posztjában olvashat bővebben: “Bántani nem bántott, csak néha megvert”, “A férj családfői hatalma nem terjed ki arra”, és “Nőkínzást körünkben meg ne szíveljünk!”)

Georg Cruikshank angol karikaturista képsorozaton jelenítette meg az alsóbb társadalmi osztályok körében hétköznapi gyakorlatnak számító feleségverést. Több karikatúráján hangsúlyozta az alkohol és az erőszak kapcsolatát.

Ki a vétkes?

Az erőszakos férjek gyakran védekeztek azzal, hogy a feleség a verést magának köszönheti, mert „felettébb nyelves”, a férfi „könnyen ingerelhető tűzét nevelte feleselésével”, ahelyett, hogy „csendes magaviseletével annak tüzét oltani kívánná”. Megint más azzal vádolta nejét, hogy nemcsak nem vigyáz a szájára, de egyszer kenyér nélkül hagyta őt. 1835-ben Kovács Mihály is ezzel védekezett. A tanúskodó szomszédok ugyan elismerték, hogy a férfi haragját az asszony, Kenderesi Susánna viselkedése váltotta ki, de agressziója mértékét túlzottnak találták.

A perlekedő felek igyekeztek minél inkább befeketíteni házastársukat, hogy az hiteltelenné váljon a consistorium előtt. Jól tudták ugyanis, hogy annak döntésében nagy súllyal esnek latba a nemi szerepekkel, a házasságon belüli hatalmi viszonyokkal kapcsolatos normák és elvárások. Az asszony esetében például a jó megítélés egyik sarokköve volt, hogy jó gazdasszony-e. A dologtalan és lusta feleségre könnyen rásütöttek egyéb bélyegeket is. A jellembeli megítélés mellett még súlyosabb bűnnek számított, ha a nő erkölcsi tisztaságát vonták kétségbe. Az erkölcstelenséget a hivalkodó, kihívó öltözködéssel, viselkedéssel és beszédmóddal is azonosították. Az ideális asszony csendes, öltözködésében, viselkedésében és beszédmódjában, szerény, engedelmes és háztartási teendőinek mindig eleget tesz. A férfiak esetében sokkal megengedőbb volt az erkölcs: amennyiben teljesítették a nemükből eredő alapvető feladataikat, a közösség sokkal elnézőbben viszonyult az olyan normaszegésekhez, mint a hűtlenség, kicsapongás, vagy az erőszak enyhébb formái. Ezeket a normasértéseket sem helyeselték ugyan, de a nőkéhöz képest engedékenyebben kezelték.

A fizikai erőszak gyakran összefüggésbe hozható az alkoholizmussal. 1823-ban például Soós Anna panaszt tett férje ellen, amiért az részeges. 1830-ban Szekrényes Susánna igen érzékletes képet festett az iszákos férjéről: „szája olyan büdös, hogyha a korsóból iszik, megérzik rajta”. A consistorium ezekben az esetekben rendre arra jutott, hogy a férfiak hagyjanak fel az „estvéli faluzás” szokásával, helyette üljenek otthon családjukkal. Fordított esettel mindössze egy alkalommal találkozunk a jegyzőkönyvekben. 1848-ban Szőrös Márton azért fordul az egyházi tanácshoz, mert felesége, Dombi Klára folyton részegeskedik: megromlott a kettejük közötti házastársi viszony, ezért az asszony elhagyása mellett döntött.

Szegénylegények a csárdában. Képek a hazai népeletbõl, Vasárnapi Ujság, 1865

A házassági konfliktusok egyéb okai

A házas kapcsolatok megromlásának hátterében számos esetben a házaspár szülei álltak, mint a konfliktus szítói. Leggyakrabban az anyósukra panaszkodtak a férjek. Az anya–lánya kapcsolat ugyanis nagyon szoros lehetett, amit a közös sors, közös munkavégzés, a női szerepek átadása is erősített. Az anyák gyakran erős késztetést éreztek, hogy továbbra is gyámkodjanak, sőt olykor szinte uralkodjanak a férjezett leány felett. A fiatal férjek viszont rosszul viselték az anyós – néha jó szándékú, másszor kifejezetten manipulatív – instrukcióit. 1809-ben Dombi Ferencet minden előzetes bejelentés nélkül faképnél hagyta a felesége, aki megharagudott férje szüleire. A harag oka nem derült ki, de a nő végül is kibékült a szülőkkel, és még ígéretet is tett a consistorium színe előtt, hogy ezentúl meg fogja becsülni az „öregeket”. Arra is volt példa, hogy a konfliktus nem az ifjú pár és a szülők között, hanem csakis a szülők között alakult ki. 1804-ben azért került Tóth János az egyházi tanács elé, mert menyének szüleit „káromkodásokkal és szidalmazásokkal illette”. A feleket végül a testület békéltette meg.

A házas kapcsolatok felbomlásának okai között a beteges féltékenységgel is. 1857-ben Szoboszlai Julianna azért tett panaszt, mert Gáll Bálint elűzte a háztól. A férfi azzal indokolta tettét, hogy felesége folyamatos féltékenysége, állandó számonkérései elviselhetetlenné váltak számára.

Kevés olyan esettel találkozunk viszont a jegyzőkönyvekben, amikor valaki arra hivatkozva hagyta el házastársát, hogy nem érez iránta szerelmet. Abban a világban, ahol a házasságok nagy része nem érzelmi alapon jött létre, igencsak komoly oka lehetett egy ilyen panasznak. Beretzki Zsuzsanna 1849 szeptemberében erre való hivatkozással hagyta el Debrenti Miklóst. Arra is akadt példa, hogy valakiben időközben tudatosult: házasságukban a kor normái szerinti minimális elvárások sem fognak teljesülni. Török Juliánna az egybekeléskor úgy gondolta, hogy meg fogja szeretni férjét, de végül megállapította, hogy érzéseit inkább a gyűlölet, házasságukat pedig az unalom jellemzi. Férjéről is gyökeresen megváltozott a véleménye: bár megtermett, „szálas ember, de az életre nézve annyival, hogy éppen nem arra való, hogy házat tüzet és feleséget tartson”. Urát „mocskos, piszkos, taknyos” embernek írja le, aki inkább csak teher számára.

Az egymáshoz fűződő viszony, az együttélés megítélése persze időben változó lehetett. A folyamatosan alakuló szempontok között szerepet kaphatott a szexuális viszony, az érzelmi és intelektuális partnerség, illetve a gazdasági stabilitás. A házas kapcsolat alapjainak megrendülése kisebb-nagyobb konfliktusokhoz, végső esetben a házassági kötelék megszűnéséhez vezethetett. A megszűnés azonban ritkán következett be egyik napról a másikra, a vizsgált esetek többségében sok konfliktus, sokéves szenvedés előzte meg. A források értelmezésekor számításba kell vennünk azt is, hogy az idők folyamán valamelyest változhattak a házasságra vonatkozó normák, a társas kapcsolatok kollektív megítélése, az, hogy a házaspárok között mi számít megfelelő attitűdnek vagy nem tolerálható viselkedésnek.

A poszt Tőtős Áron: Kémer öröksége. Társadalom, kultúra, gazdaság a szilágysági nagyközségben. Körösvidéki Múzeum Kiadó, Nagyvárad. 2020. című könyvben megjelent írás átdolgozott változata.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Facebook Comments